Memento Vivere
Autumn Nostalgie
Kinek van annyi bátorsága
Hogy a bálványban a szörnyet meglássa
Újrakezdeni, megint élni
Mindent kalapáccsal teremteni
Magam akartam, hogy észre vegyem
A szemek mögött rejlő ürességet
A tekintetekből jöttem rá
Hogy itt egyedül maradtam örökre
Nincs olyan, aki elakarna veszni
Aki a kalapácsot újra felemelné
Erővel lesújtani mindarra
Ami a félelem forrását táplálja
A villám jöttét hirdetnétek
De elpusztulni nem mernétek
Táncolni próbáltok a kötélen
De fösvénységtek üvölt az égbe
Végigtekintek a ködös pusztán
De már csak dermedt emlék az egykori táj
Sötétség borítja be a valóságot
Ahol minden csak árnyéka önmagának
Elkorhadt már mindaz mi látható
Beborított mindent a hajnali hó
Fehér lepelben hűen őrzi
A láthatatlan világ emlék képeit
Az örök lét után vágyódva
Az életet végleg feláldozva
A hófedte tájban betakarva
Az érinthetetlen elcsitulva
Mindent széthordott a fagyos szél
Elveszett már a megszokott kép
Az élet a halállal átitatva
A kezdet a véggel lezárva
Fertőzött minden gondolat
Az elmúlás jelenvalóságával
Minden csak véges és múló álom
A felébredés az illúziót
Végleg a valóságba zárja
Kitudna még olyat gondolni
Amiben a vég meg nem látszódik
Üresen és végtelenül
Az életet választani emlékül
Az életet választani emlékül
Életben maradni végtelenül